Fiak a konferen-
ciáról

A Fiúság Konferencia nagyon felszabadító élmény volt számomra. Mindenki azt mondta előtte, hogy life-changing lesz, ezért egy kicsit szkeptikusan mentem, hátha csak túlhypeolták. De végül tényleg felülmúlta a várakozásaimat. Ezen a héten mutatta meg Isten azt is, hogy van egy személy az életemben, akinek még nem bocsátottam meg igazán, csak eddig ezt jól elzártam egy dobozba. A hét vége során több lépést is megtettem a megbocsátás felé. Rögtön a Konferencia után egy lagzin megkérdezték: hogyan tudok ilyen felszabadultan táncolni alkohol nélkül? El is meséltem nekik…

Mikor a konferencia elején megkaptuk az előadások jegyzékét, azt mondtam (Zoltán): ezekben a témákban nem gondolom, hogy sok újat fogunk hallani. Sokat nevettünk ezen utólag, mikor már tudtuk, hogy ez épp ellenkezőleg történt.

Az „Atya”, „Isten gyermekei”, „fiak” szavak addig is szívet melengetőek voltak számomra, de azon a héten új mélységgel és tartalommal teltek meg mindkettőnknek. Új bátorságot és lendületet kaptunk abban, hogy önmagunkkal és bálványaikkal is szembe nézzünk. Hogy újra felvegyük a harcot olyan területeken, amelyekben korábban elfáradtunk. Mert teljesebbé vált számunkra a kegyelem. Elhittük, hogy nem csak a trónterem sarkában tűr meg minket Isten, hanem egészen a közelébe enged – Jézusért. Ez a szolgálatunkhoz, az imádságainkhoz is új erőt adott. És alapot ahhoz is, hogy egymást is figyelmeztessük, ha újra árva módjára gondolkoznánk. Épp ezért volt annak is nagy áldása, hogy együtt vehettünk ezen részt. A két gondolkozásmód közti küzdelem azóta is tart bennünk. Időnként elkeseredünk, amikor újra a régit fedezzük fel magunkban. De már van mihez nyúlnunk ebben a küzdelemben.

Szemléletformáló volt ez a Biblia olvasásunkban is. Jó lapjain újra és újra felfedezni az Atyánknak ezt a felületességgel nem megelégedő, szívet formáló szeretetét. Ezt a szemléletet próbáljuk át is adni azok felé, akik közt szolgálunk, élünk.

Köszönjük ezért ez úton is minden szót, gondolatot és felemelő bizonyságtételt, amit konferencián és az akadémiai képzésben kaptunk.

Az, ahogyan a Fiúság Konferencia üzenetei bennem lecsapódtak, azt nemes egyszerűséggel újjászületésnek mondhatnám. Gondolom, Ti is átéltetek már az életetekben olyan kisebb-nagyobb kimagasló eseményt, amely valamiképpen érezhetőbbet „rúgott” a hitéletetekben. Valamit, ami lényegesen megváltoztatta az Istenhez való kapcsolatotokat. Nekem ilyen volt ez a konferencia.

Több évig, vagy inkább évtizedig úgy hittem: „egészen helyemen vagyok”. Közben tisztára egy idősebb testvér voltam a közismert példázatból (Lk 15). Egy farizeus – annak minden jellemző ismérvével. Az Atyával üzleti viszonyban álltam (kalmárszellem jellemzett), hamis istenképpel és törvényeskedő lelkülettel… Keményen benne voltam a vallási teljesítményfüggőségben, ami szépen lassan „beérett” egy lelki összeomlássá. Nem is lehetett ez másképp, mert az ember nem tud saját erejéből Istennek megfelelni. Nem volt könnyű mindezzel szembesülni. Na, egy ilyen lelki mélység közepette vezetett el Isten Sípos Szabin keresztül a „fiúság”, a „fiúságunk” meglátásához. Ez az ajándék, amit Krisztusban kaptunk, elért a fejemből a szívemig. Sok minden átértékelődött, és már számtalanszor olvasott igeszakaszok éledtek fel és új értelmet kaptak. 

Ezt most 52 évesen írom. Bárcsak ezt a két számot megfordíthatnám, és már 25 éves koromban megérthettem volna ezeket…

A férjemmel együtt jutottam el a Fiúság Konferenciára. Igazság szerint kicsit kételkedve mentem el, mert semmi kedvem nem volt egy teremben ülni vadidegen emberekkel, és száraz, teológiai előadásokat hallgatni. Ennek ellenére mégis igent mondtam a hétre. Arra gondoltam, hogy legalább egy kicsit kettesben is kimozdulunk… Eléggé belefásultam már a keresztény életembe, tele voltam keserűséggel, nem várva semmit ettől az egésztől.

És eleinte valóban rosszul kezeltem és hallgattam az előadásokat, de kb. a felénél megtörtént a változás!

Megértettem, mennyire szeret Isten, megértettem és a szívemig hatolt az Úr. Olyan volt, mintha felébredtem volna, mintha a keresztény életem ezt megelőző időszakaszában csak a homályban tapogatóztam volna, de végre sok minden kitisztult. Ami a legjobban hatott rám, az őszinteség volt. Nyíltan felvállalt, kendőzetlen, megélt, kőkemény harcokról hallhattam. Azt érzékeltem, hogy felvállalják magukat az előadók, a gyengeségeiket, a küzdelmüket, amitől ember az ember. Elképesztő erővel rúgta be mindez a szívem ajtaját, ez hiányzik az életemből: Isten kegyelmének ilyen fokú megélése, a többi ember felé való megnyílás, a küzdelmeim megosztása, a felszabadult, örömteli keresztény élet.

Mikor eljöttem a konferenciáról, egy nagyon fontos küldetést kaptam útravalóul: „ Legyetek ti a kovász a gyülekezetetekben!” Isten megnyitotta a szívem azon részét, amit elveszettnek hittem. Azóta „újra” szeretnek az emberek, random az utcán megszólítanak, segítséget kérnek tőlem, de tudom, hogy többé nem én élek, hanem hagyom, hogy Krisztus szeressen általam.

Szeptembertől pedig elkezdem az akadémiai képzést is, hogy mennyei Apukánkról a nagy képet még jobban megláthassam.

Amióta a harmincas éveim végén átadtam az életem az Úrnak, elemi erővel hívogat Jézus. Nagyon szeretek Isten szerelmes levelével (az Igével) foglalkozni, sokat olvasok a témáról. Ezért végeztem el a Budapesti Bibliaiskolát is. Így ismertem már az előadókat, Szabit és Gyurit, több előadásukat hallottam többek között a fiúságról is. Tudtam, hogy nem csalódhatok a konferenciában, az ő személyük is garancia volt nekem. 

És mégis… a konferencia első napjaiban erős nyugtalanságot éreztem. Folyton az zakatolt a fejemben, hogy minek vagyok itt. Imádkoztam, hogy az Úr mutassa meg, hogy miért hozott ide el, ha egyáltalán Ő hozott, mert ebben is kételkedtem.

Azután a harmadik nap történt valami. Nem tudom igazán mikor és hogyan, de elkezdtem érezni, hogy itt most nemcsak ismeretről van szó, hanem „szív” kérdése, amit itt hallok. Átadtam magam az előadások sodrának, a kiscsoportos beszélgetések bizonytalankodó, de őszinte légkörének. Elcsitult bennem a tiltakozás, az ellenérzés mások iránt. Sőt, megéreztem azt, mit jelent „testvérnek lenni a Krisztusban”. Mit jelent az, hogy különböző nemű, korú, családi állapotú, érdeklődésű, kulturális hátterű, társadalmi státuszú, sőt nemzetiségű emberek „pusztán” a Krisztushoz való tartozásuk miatt testvéri közösséget alkotnak. Mély beszélgetések, bizonyságtételek, imádságok során sebek szakadtak fel, és gyógyultak is egyben a Szentlélek munkája nyomán. (Ilyen bensőséges hangulat kialakulásához kellett az idő is, az együtt töltött öt nap. Ezért több – minőségileg is – egy ilyen hosszú konferencia, mint egy gyülekezeti délután vagy egy bibliaiskolai nap.)

Ismeretben is gazdagodtam. Majd harminc oldal jegyzetet írtam. De nem is ez a lényeg, hanem hogy megerősödött bennem az identitástudat (az értem is eljött és meghalt Krisztus révén a szeretett Atya fia vagyok!), és ez oly mélyen belém vésődött, hogy a nehéz élethelyzetekben, konfliktusokban is eszembe jut. Azóta is nap mint nap megtapasztalom ezt, és további alkalmakon (Fiúság Akadémia, konzultációk stb.) is meg akarom a Szentlélek által erősíteni. Gyakorlom az „önevangelizációt”, hogy a mostani rendkívül zaklatott időkben (migráció – 2015 szeptembere), az emberi történelem talán egyik sorsfordulóján, tudjak másokat is bátorítani, bíztatni, „mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.” (1Pt 2,15-16)

Még egy apróság… a reggeli áhítatokon rájöttem, hogy szeretek énekelni…halleluja! Soli Deo Gloria!